Arisztotelész is egy ember volt.

Beszéljünk a sorsról. Hiszem, hogy létezik. A sorsunk egy cél. S e cél felé vezető utat mi szabjuk. Életünk azon eseményei amelyek kihatással vannak az utánunk következő generációkra, a Földre, a világra, már el vannak rendelve attól a pillanattól kezdve, hogy e világba “beléptünk”. E világba? Talán van más világ is? Ez alatt nem a halál utáni életet értem, egyszerűen csak azt, hogy van-e élet azon a világon kívül melyet az ember ismer. Nos, igazából ezt a világot sem ismerjük. Miért akarunk másik világban élni, vagy másik világot felfedezni, megismerni, amikor még a saját világunkat sem értjük? Nem értjük a saját lelki világunkat, nem értjük a környezetünket sem. Hiába hisszük azt, hogy igen. A világ nem is hagyja magát megismerni az ember próbálkozásai ellenére sem. Ha ismernénk a világot miért élnénk? Ha tudnánk milyen lesz a holnap, vagy  a jövő, nem tudnánk élvezni a jelen pillanatot. A jelen pillanatai pedig csak röpülnek egymás után, s hogy a múlt pillanata hová tűnik? Talán elillan a világűrbe és egy másik világ pillanatává válik. S a jövő pillanata honnan érkezik, itt születik a Földön, a Naprendszerben, vagy talán már élt valahol másütt? Nem tudjuk. Nem is kell tudnunk, az idő végtelen, s mi csak egy töredékét mondhatjuk magunkénak. S az a része is csak akkor válik valóban a sajátunká ha élünk vele és kihasználjuk. Az időnek  vannak következményei, akaratunkkal is tudjuk befolyásolni, de akaratunk nem tud vele szembe szállni, az idő felettünk áll. Alakíthatjuk, szépíthetjük, vagy megcsúfolhatjuk. De a döntés az övé, a cél ahová tartunk, az életünk, az időnk tart valami felé, amit  mi még nem ismerünk, hogy e célhoz hogyan jutunk el, a mi döntésünk, mi magunk alakítjuk, következményeit el  kell viselnünk, mert visszaút nincs, ahogyan az időben sem(?) Mindennek van célja, ám mindennek más.  És mindennek van értelme, következménye, lehet hogy apró, de lehet hatalmas is, de egy biztos:  visszafordíthatatlan.

Az idő okos. És tart valahová. Nem tudjuk hová. Valószínűleg nem  is fogjuk megtudni, sem a gyerekeink, sem az unokáink. Hát akkor ki fogja megtudni, ki fogja megismerni a világot? Hát éppen ez az, hogy ezt sem tudhatjuk.

The end.

Oké, ígérem nem írok többé ilyen filozófikus blablát, de ezt most jólesett. Na au revoir.

Beszéljünk a sorsról. Hiszem, hogy létezik. A sorsunk egy cél. S e cél felé vezető utat mi szabjuk. Életünk azon eseményei amelyek kihatással vannak az utánunk következő generációkra, a Földre, a világra, már el vannak rendelve attól a pillanattól kezdve, hogy e világba “beléptünk”. E világba? Talán van más világ is? Ez alatt nem a halál utáni életet értem, egyszerűen csak azt, hogy van-e élet azon a világon kívül melyet az ember ismer. Nos, igazából ezt a világot sem ismerjük. Miért akarunk másik világban élni, vagy másik világot felfedezni, megismerni, amikor még a saját világunkat sem értjük. Nem értjük a saját lelki világunkat, nem értjük a környezetünket sem. Hiába hisszük azt, hogy igen. A világ nem is hagyja magát megismerni az ember próbálkozásai ellenére sem. Ha ismernénk a világot miért élnénk? Ha tudnánk milyen lesz a holnap, vagy  a jövő, nem tudnánk élvezni a jelen pillanatot. A jelen pillanatai pedig csak röpülnek egymás után, s hogy a múlt pillanata hová tűnik? Talán elillan a világűrbe és egy másik világ pillanatává válik. S a jövő pillanata honnan érkezik, itt születik a Földön, a Naprendszerben, vagy talán már élt valahol másütt? Nem tudjuk. Nem is kell tudnunk, az idő végtelen, s mi csak egy töredékét mondhatjuk magunkénak. S az a része is csak akkor válik valóban a sajátunká ha élünk vele és kihasználjuk. Az időnek  vannak következményei, akaratunkkal is tudjuk befolyásolni, de akaratunk nem tud vele szembe szállni, az idő felettünk áll. Alakíthatjuk, szépíthetjük, vagy megcsúfolhatjuk. De a döntés az övé, a cél ahová tartunk, az életünk, az időnk tart valami felé, amit  mi még nem ismerünk, hogy e célhoz hogyan jutunk el, a mi döntésünk, mi magunk alakítjuk, következményeit el  kell viselnünk, mert visszaút nincs, ahogyan az időben sem(?) Mindennek van célja, ám mindennek más.  És mindennek van értelme, következménye, lehet hogy aprő, de lehet hatalmas is, de egy biztos:  visszafordíthatatlan. Az idő okos. És tart valahová. Mi nem tudjuk hová. Valószínűleg nem  is fogjuk megtudni, sem a gyerekeink, sem az unokáink. Hát akkor ki fogja megtudni, ki fogja megismerni a világot? Hát éppen ez az, hogy ezt sem tudhatjuk.

The end.

Oké, ígérem nem írok többé ilyen filozofikus blablát, de ezt most jólesett. Na au revoir.